Professzionális és lenyűgöző /Soltis Lajos Színház – Vaknyugat/ – Kritika

Már a nyelvezete is elemelt Martin McDonagh Vaknyugat című drámájának, ami Varró Dániel szellemes fordításában gazdag humorforrás. Az ismétlések, torzítások, a körülményeskedő megfogalmazások teszik elviselhetővé, mi több, szórakoztatóvá  azt a töméntelen brutalitást, ami az írországi kisvárosban, Leenane-ben árvaságra jutott Connor testvérpár, Colamen és Valene mindennapjait jellemzi – s nemcsak az övékét. McDonagh Magyarországon legtöbbet játszott darabja, a Leenane szépe (olykor Piszkavas) is ebben a közegben játszódik s a Kripli is – ez a település a kilátástalanság, a reménytelenség szimbóluma, ahonnan ha elmenni nem tudnak, alkoholba és/vagy öngyilkosságba menekülnek az emberek, miként Welsh atya is, megtudván, hogy  Colamen sem véletlenül lőtte le a papáját (több gyilkosság körülményeiről mindenki tud, s ezzel a tudással élnek együtt a helyiek szemrebbenés nélkül), hanem mert az megjegyzést tett a frizurájára, s hogy a szemtanú, Valene megzsarolva öccsét megkaparintotta annak  örökségét is.

Nagy Péter István rendező, aki a celldömölki Soltis Lajos Színházban nőtt színésszé majd rendezővé s rendre visszatér anyaszínházába (jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendezés szakos hallgatója), tovább stilizál, mindenekelőtt a felemás csíkos zoknit viselő ír zenekarral, amelynek tagjai (a Gregorich testvérek: Zsófia, Bálint és Domonkos) ki-be járkálnak a térben, de maga a játéktér is elemelt: a fa padlat csapóajtókkal nyitható elemei temetőt, rejtekhelyet, bármit megidéznek. A stilizálás harmadik (nézetem szerint fölösleges) eleme a színház a színházban jellegű néhány kiszólás – ezek nem szervesülnek az előadásba; a távolságtartás érzékeltetésére tökéletesen elegendő és kitűnő megoldás a zenészek szürreális megjelenése időnként.

McDonagh drámája csak akkor működik, ha élnek a szövegpoénok – és itt élnek –, aminek feltétele többek közt a megfelelő ritmus. A két folyvást acsarkodó fivért játszó Pesti Arnold és Bruckner Roland kitűnő ritmusérzékkel riposztoznak, fizikai egymásnak feszüléseik is fergetegesek és soha sem markírozottak – ilyen közelről az hamar lelepleződne.

De a legfontosabbak tán ebben az előadásba a tekintetek, amelyek sok mindent elárulnak – a közelség okán is – a szereplőkről s a színészi játék hitelességéről: a Welsh atyát  játszó Temesi Zsoltéban folyamatosan ott a tehetetlen, delíriumos kétségbeesés, Kicsilányéban – Horváth Viktória játssza – a keménység mögött lappangó érzelmek; Bruckner Roland Valene-je kapzsi, önző butasággal néz bele a világba, Pesti Arnold Colemanja pedig rideg kíméletlenséggel.

Színházi közhely, hogy ilyen közelről nem lehet hazudni a színpadon, de adott esetben fontos ezt hangsúlyozni: a stilizált közegben mindvégig jelenlévő őszinteség professzionális és lenyűgöző.

Szűcs Katalin Ágnes

 

Kövess minket a Facebookon!

Comments are closed.